Az emberi útkeresés gyakran nem más, mint egy belső utazás a kollektív tudatalatti sűrű erdejében. Ebben a térben évszázadok hiedelmei, dogmái és félelmei szövődnek össze – vallások, társadalmi rendszerek, kulturális minták alakítják ki azt a láthatatlan mátrixot, amelyben az elme formálódik. A hiedelmek mélyen beépülnek az ember tudatába, és amikor valaki elindul az önismeret útján, ezek a programok félelemként jelentkezhetnek – mint láthatatlan, de érezhető erők, amelyek megállásra, visszafordulásra késztetik az utazót.

Ha egy útkereső felismer valamit, ami szembemegy a kollektív hiedelmekkel – például megkérdőjelezi a vallási dogmákat, a társadalmi szabályokat vagy az ismeretek „hivatalos” verzióját –, a tudatalattiban rejlő félelemprogram aktiválódik. Ez a program arra tanítja: „Ne menj tovább, ez veszélyes terület!” Ilyenkor két út nyílik meg előtte:

1. Megriad, és felhagy a kereséssel. Visszatér a megszokott gondolatokhoz, „biztonságos” hiedelmekhez, és a felismerés csírája elsorvad.

2. Vár egy kicsit, megpihen, majd újra gondolkodik. Talán meditál, talán megfigyel, és apró kavicsokat – apró, de jelentőségteljes felismeréseket – talál. Ezek a „kavicsok” valójában a mesterek, a Buddha, a megvilágosodottak jelei, amelyek diszkréten ott várnak az út szélén. Ha ezeket követi, a felismerések láncolata összeáll, és végül eljut a Forráshoz.

A Forráshoz vezető út nem egyenes, nem lineáris. A legrövidebb út sem feltétlenül a „leggyorsabb”, mert a tudatalatti mintázatok – a sziklák az úton – ott vannak, és nem lehet őket egyszerűen félretolni. Ha valaki erőszakkal próbálja eltávolítani őket, azok visszatérnek, újra meg újra. Ezeket a sziklákat ki kell kerülni – azaz fel kell ismerni, hogy az elme korlátai, a félelmek és programozott hiedelmek csupán illúziók, és hogy az igazi út a Forráshoz az elfogadáson, a megértésen keresztül vezet.

A Forrásban pedig mindenki egyenlő. Nincs hierarchia, nincs erősebb vagy gyengébb, nincs magasabb vagy alacsonyabb rangú lélek. A Forrásban csak minőség van – egyfajta tiszta, időtlen tapasztalat, amely túlmutat a formákon. Itt Isten sem „felette” áll a teremtményeknek: a Forrásban Isten és az ember egyenlő, mert mindannyian ugyanabból a fényből, ugyanabból a tudatosságból vagyunk. Az, hogy Isten „teremtette-e” a világot, talán nem is a legfontosabb kérdés. A lényeg az, hogy a Forrásban minden egyenrangú, és az isteni minőség benned is ott van – nem külön tőled, hanem te vagy az.

A Forráshoz vezető út tehát nem lineáris, nem egyenes, és nem könnyű – de minden lépés, minden felismerés közelebb visz ahhoz a tiszta, időtlen térhez, ahol nincs félelem, csak tiszta jelenlét.