Sokszor eltűnődöm azon, vajon miért vált a világ egyre inkább az egyistenhit felé, miközben a régi korokban szinte mindenhol többistenhit uralkodott. Az ősi civilizációk – Egyiptom, Görögország, Róma, India, Mezopotámia – mind-mind hittek abban, hogy a világot nem egyetlen isten irányítja, hanem számtalan erő, isten, szellem és archetipikus lény működik együtt.

És talán van ebben valami, amit a modern világ elfelejtett: a lélek sokszínűsége.

Az egyistenhit rendszere gyakran korlátoz: egyetlen igazság, egyetlen jó és rossz, egyetlen út, egyetlen üdvözítő isten. Ha másképp gondolkodsz, ha mást érzel, ha más erőt érzel közel magadhoz, az bűn, hiba, tévedés. Az egyistenhit gyakran egy hierarchikus, zárt rendszer, ahol a lélek szabadsága helyett a szabályok és dogmák uralkodnak.

A többistenhit ezzel szemben megengedi a lélek teljességét. Hiszen mindannyian sokfélék vagyunk: van bennünk vágy, düh, szeretet, félelem, bölcsesség, játékosság, harciasság – és mindegyik érzés mögött ott lehet egy „isten”. A szerelem istennője Aphrodité, a harc istene Mars, a tudás és a kommunikáció Hermész, a természet és a termékenység istene Pan vagy Demeter.

Ha egyistenhitben élsz, gyakran elnyomod a lelked részeit – mondjuk a haragot, a vágyat vagy a játékosságot –, mert „bűnösnek” bélyegzik őket. De ha elfogadod, hogy ezek az isteni erők mind jelen vannak benned, és nem kell szégyellned őket, akkor valóban megélheted a kiteljesedést.

Úgy érzem, a világ nem egyetlen isten által működik, hanem sokféle erő, sokféle lélek, sokféle szándék alakítja – és ezek között ott van a mi lelkünk is. Az istenek talán nem külső lények, hanem a tudatunk archetipikus részei: amikor szerelmesek vagyunk, Aphrodité szólal meg bennünk; amikor bátor döntést hozunk, Mars ereje árad át rajtunk.

Az egyistenhit megtöri a lelket, mert arra kényszerít, hogy elfojtsd a benned élő sokféle hangot. A többistenhit viszont megenged – engedi, hogy érezd a vágyat, a haragot, a bölcsességet, a szabadságot.

Szerintem itt az ideje, hogy újra felfedezzük ezeket az erőket. Nem kell a régi nevekhez ragaszkodnunk – nem Aphrodité vagy Mars a lényeg, hanem a minőség, amit képviselnek. Hogy a világ nem fekete-fehér, hanem millió szín és árnyalat játéka.

A lélek nem egyetlen szólam – hanem egy szimfónia. Ha csak egy hangot játszol, elveszíted a dallam gazdagságát. De ha megengeded, hogy minden érzésed, vágyad, erőd megszólaljon, akkor valóban kiteljesedhetsz.

És talán – ha figyelünk ezekre az erőkre – újra kapcsolatba léphetünk a rég elfeledett istenekkel. Mert ők nem tűntek el – csak csendben várnak ránk, ott mélyen, a lelkünkben.