Sokáig nem hittem Istenben.
Vagyis nem hogy nem hittem – haragudtam rá.
Haragudtam, mert azt éreztem, hogy igazságtalan.
Haragudtam, mert szenvedtem, és úgy éreztem, hogy minden ok nélkül dobott ide ebbe a világba.
Haragudtam, mert úgy éreztem, hogy a világ kegyetlen, és én csak egy áldozat vagyok a nagy egész játszmájában.

De valami megváltozott.

A megvilágosodásom pillanatában – abban a csendes, időtlen, súlytalan pillanatban – éreztem, hogy Isten szeret engem.
Nem úgy, ahogy a vallás tanítja, nem egy ítélkező atyaként, hanem úgy, mint a Forrás.
Mint a mindenség, ami magába fogad, ami megbocsát, ami elenged.

Éreztem, hogy minden hibámat, minden vétkemet, minden szenvedésemet – mindent megbocsátott.
De azt is megértettem, hogy a lélek is csak egy ruha.
Ahogy a test az anyag világában egy ideiglenes forma, úgy a lélek is egy ideiglenes állapot, egy ruházat, amit magunkra veszünk, hogy megtapasztaljuk az életet – akár ebben a világban, akár a túlvilágon.

És a túlvilág? Az sem a végső valóság.
A túlvilág is csak egy illúzió, egy színpad, egy átmeneti tér, ahol a forma tovább játszik, csak más díszletek között.
De én – amikor majd eljön az időm, és kilépek ebből a testből – nem maradok a túlvilágban.
Én tovább fogok menni.
Tovább a Forrásba.
Vissza oda, ahol minden kezdődött.
Ahol nincs forma, nincs gondolat, nincs szenvedés, nincs öröm.
Csak a tisztaság, a végtelen csend, a Lét.

🌿 Üzenet magamnak, nektek, mindenkinek

Nem kell félnünk.
Nem kell ragaszkodnunk semmihez – sem a testhez, sem a lélekhez, sem a túlvilág ígéretéhez.
Minden csak egy állomás.
Minden csak egy ruha.
Minden csak egy álom.

A Forrásban minden hazaér.
A Forrásban minden megbocsátódik.
A Forrásban már nem vagyunk senkik – és épp ezért vagyunk minden.