Ma estefelé valami sötét, lehúzó érzés közeledett.
Nem konkrét fájdalom volt, nem is egy emlék –
inkább egy mély, húzó spirál, egyfajta energetikai örvény, ami magával akart ragadni.

Először csak csendben figyeltem.
Nem álltam ellen, csak hagytam, hogy jöjjön,
és éreztem, ahogy egyre mélyebbre akar húzni.
Szinte szenvedés nélküli szenvedés volt – egy állapot, amit nem én választottam, de mégis kezdtem belesüllyedni.

💭 A pont, ahol dönthettem

És aztán történt valami.
Nem kívül – belül.

Megálltam.
Nem fizikailag – hanem tudatilag.
És azt mondtam magamban:

„Nem. Nincs szükségem erre az érzésre. Nem kérem.”

Nem ellenkeztem vele.
Nem nyomtam el.
Csak nemet mondtam rá.

🌬️ És ekkor… elmúlt

Az érzés nem harcolt velem.
Nem maradt ott.
Egyszerűen eltűnt.
Mint egy árnyék, amit már nem világítok meg a figyelmemmel.
És hirtelen csend lett bennem. Megnyugvás. Könnyedség.

🔑 Eddig nem tudtam, hogy az érzelmekre is lehet nemet mondani

Sokáig azt hittem, hogy az érzéseink irányítanak minket.
Hogy az érzelmek olyanok, mint az időjárás: jönnek, mennek, és nekünk el kell viselni őket.
De most megtapasztaltam, hogy ez nem igaz.
Az érzelmeket is választhatjuk.
És megtagadhatjuk azt, ami nem szolgál.

Ez nem elfojtás volt.
Ez tiszta döntés.
Nem akaratból – hanem jelenlétből.

✨ Zárszó: A belső szabadság kezdete

Ma nemet mondtam egy érzésre – és nem azért, mert el akartam nyomni,
hanem mert felismertem, hogy nem én vagyok.
És a felismerés szabadságot hozott.
Ez a valódi erő.
Nem az, ami harcol – hanem az, ami választ.